Fantasztikus Kéziratok Éjszakája

Az írás nem könnyű. Mondhatni sokszor igen nehéz, de mégis sokan nagyon szeretünk írni, és szeretnénk fejlődni is, hogy egyre színvonalasabb írásokat rakhassunk le az asztalra. Ellenben egy amatőr írónak nagyon nehéz önmagától megfejtenie, hogy hol áll, milyen hibái vannak, és mit kell fejlesztenie. Ebben segít a Fantasztikus Kéziratok Éjszakája, ahol az amatőr író véleményt kaphat a novellájára vagy regényrészletére, olyan személyektől, akik a fantasztikumban jártasak.

Kezdetek, avagy a Kéziratéj előtt

Bár hallottam róla, hogy van Fantasztikus Kéziratok Éjszakája, mégsem mertem, vagy nem próbáltam beküldeni novellát. Egyrészről, mert nem mindig volt olyan minőségű írásom, másrészről pedig enyhe félelemmel is viseltettem az esemény iránt.

Az viszont, hogy most elküldtem egy novellámat, nem azt jelenti, hogy nem féltem ugyanúgy az eseménytől. Sőt, mivel tudtam, hogy részt veszek rajta, így enyhe pánik kezdett jelentkezni nálam. Ennek oka pedig nem más, mint az, hogy introvertált vagyok, így ha véleményezik is a munkámat, azt biztosan az internet közvetítésével teszik. Nem mondanám, hogy fel voltam vértezve a személyes, szemtől szembeni véleményekre, hiszen csak családtagoknak egy-egy írást mutattam meg így, személyesen, de még a hozzám közeli barátaim is mindig elektronikusan véleményezik a munkámat.

Emellett rengeteg kétségem is volt, amelyet talán más is átérez. Féltem, hogy rossz a szövegem, és tehetségtelennek mondanak. Féltem, hogy a kritika után sírni fogok, vagy csak nem tudom elviselni, amit mondanak, és attól is, hogy túlzóan védeni akarom a munkámat. Féltem attól, hogy rossz író vagyok, és ezt valaki kimondja, akkor valósággá válik.

Szóval csak ilyen átlagos írós dolgok…

Érkezés, és egyéb fáradalmak

Nem volt egyszerű megérkezni számomra a helyre, mert táborból jöttem, késett a vonat, meg a metró se járt, így az én időm előtt tényleg nagyjából negyed órával értem oda. Így ittam egy kávét, hogy ne aggódjak annyira, illetve kértem egy kis desszertet, mert az kellemes megnyugtat. Az első reakció, mikor belépek a helyre, hogy leesett a késem, melyet rövid időn belül többször is megtörtént még (így barbár módon kézzel kellett ennem!), majd pironkodva leültem egy asztalhoz, ahol láttam helyet.

Kiderült, hogy az asztalnál két emberrel is már találkoztunk, szóval jó érzés volt nem teljesen vadidegenekkel találkozni. A szólítás előtt és után is sokat beszéltünk az írásról, a regényekről, a képregényekről, és úgy általában a magyarokról. Meg mindenről. Nagyon színes témákat vetettek fel a (dinamikusan cserélődő, de mindig érdekes) asztaltársaság. Jó volt észrevenni, hogy mennyien próbálunk nyitottan állni az irodalomhoz, és nem csak fantasztikumot olvasni, de szépirodalmat is, vagy akár valami teljesen mást, amivel bővülhet a tudásunk. Kellemes volt olyan társaságban lenni, akinek Spiró, vagy Eszterházy ugyanolyan fontos, mint Bradbury, vagy Gaiman.

Miközben várakoztam, egyre jobban idegeskedtem, mert féltem attól a bizonyos pillanattól, de közben vártam is. Asztaltársaságomban szinte mindenki kiemelkedően pozitív értékelést kapott, és nagyon furcsán éreztem magam emiatt. Hogy én nem leszek ilyen jó, vagy keményebb szavakat kapok. Kellemes volt hallgatni a lelkesítő szavakat, amikkel meséltek akár a munkájukról, és arról, mit fognak belőle kihozni: ekkora lelkesedést kevésszer tapasztaltam meg, és örültem, hogy itt mégis részese lehettem.

A zsűri előtt

Nagyon meglepődtem, mikor sorra kerültem (a csúszás miatt is), így kicsit remegő lábakkal, de sikerült odabotorkálnom a hármas asztalhoz, ahol László Zoltán, Juhász Viktor, és Farkas Balázs fogadott (érdekes extra infó, hogy amíg nem volt meg a beosztás azért imádkoztam, hogy Farkas Balázshoz kerülhessek és sikerült).

Általánosságban nagyon jó csoporthoz kerültem, mert egyrészt a közösségben még nem nagyon találkoztunk, így nem éreztem azt, hogy azért akar jó fej vagy nem jó fej lenni, mert „ismerjük” egymást. Alapvetően nagyon rendesek voltak, kedvesek, még a negatív dolgokban is a pozitív biztatás volt benne, és nagyon jól adták elő a problémákat. Amit az egyik fél nem tudott megfogalmazni konkrétan, azt a másik megtette. Nagyon örültem neki, mert így több nézőpontból is kaptam javaslatokat a hibák kijavítására.

A munkámban alapvetően pozitívként olyan dolgokat említettek meg, amiket vagy szándékosan csináltam (kéziratéjre arab mitológiai novella viszonylag egyediségére építettem. Én is szerettem persze írni, de pont egy picit az egyediség miatt is), vagy amit nagyjából tudtam magamról: megvan egy alapvető szint, amit sikerült elérnem sok-sok gyakorlással, és ez a szint elég biztos alapot nyújt arra, hogy orbitális más hibákat követhessek el.

Alapvetően, ami hiba volt nálam, a történetemben, hogy túl kevés információt osztok meg az olvasókkal, és hát be kell, hogy valljam, igazából ezt is tudtam magamról. A legtöbb hibámat, amit kiemeltek visszavezethető az információadagolás problémájára, amellyel most kicsit meg vagyok lőve, mit kezdjek, és hogyan fejlesszek rajta. Mindképpen sok novellát kell írnom, hogy ki tudjam nőni ezt a problémát, szóval egyelőre erre fogok figyelni.

A másik fajta hibák pedig felhívták a figyelmemet az éberségre: vannak benne olyan típusú hibák, amelyeket már nem kellett volna elkövetnem, hiszen tudom, hogy mi lenne a helyes, mégis elkövettem, és még csak észre se vettem! Hihetetlen volt, amikor mutatták, és leesett az állam, hogy mennyire igazuk van. Így láthattam, hogy az, hogy félrerakjam a szöveget, friss szemmel nézzem át, és javítsam, egy nagyon fontos lépés az alkotásban.

A végén kérdezhettem, és ezzel próbáltam lefedni a pozitív és negatív részeket a novellámban. Valószínűleg soha nem fakadt majdnem sírva egy ember attól, hogy azt mondják, a leírásai jók, nincsenek benne hibák. Nagyon örültem ennek a visszajelzésnek, mert tényleg a fő erősségemnek a leírást (főleg szavak szintjén) tartom.

Fantasztikus éjszaka

Miután visszaértem az asztalunkhoz, elmondtam minden bánatomat és örömemet, és rögtön azon kezdtem gondolkozni, mit tegyek. Így hát beszélgettünk, kivártuk az eredményhirdetést, majd közösen bandázva megpróbáltam a legfontosabb kérdéseimet feltenni a zsűri tagjainak (éppen kinek). Nagyon jó beszélgetéseknek lehettem a részese, hiszen főleg Kleinheincz Csilla által, aki mesélt az írásról, az írókör táboráról, és igazából minden másról is, amiről kérdeztük.

Számomra ez nagyon fontos, mert nehezen merek kérdezni a mindennapokban, de úgy éreztem, itt a közös „éjszaka” célja pont az volt, hogy megpróbáljanak nekünk segíteni a kétségeinkkel kapcsolatban.

Kéziratéj, avagy mit jelentett nekem ez az egész?

Egy nagyon jó lehetőség a Fantasztikus Kéziratok Éjszakája, minden szempontból. Egyrészt amatőr íróként kicsit el tudod helyezni magad, hogy mennyire vagy jó, min kell javítanod, vagy miben kell fejlődnöd. Ez a fő célja az eseménynek, és ha picit nyitott az ember, akkor nem hiszem, hogy bárki is tudna úgy felállni onnan, hogy nem kapott semmi számára hasznos információt.

Másrészről a közösségben lehetsz: akikkel beszélgettem, sokan jegyezték meg, hogy introvertáltak (mint én) és emiatt kevesebb rendezvényre járnak el beszélgetni emberekkel. Nekem sincs túl sok ismerősöm (mondjuk minden viszonyítás kérdése), emiatt minden új kapcsolatnak csak örülni tudok. Nagyon jó volt a különböző nézőpontok, emberek, meglátások, a felfrissítő beszélgetések. Kevésbé éreztem elveszettnek magam, miközben jókat beszélgethettünk.

Ha jövőre azon fogsz gondolkodni, hogy beküld e a kéziratodat a Kéziratéjre, akkor a válaszom csak az lehet, hogy igen. Nincs vesztenivalója az embernek, de rengeteget nyerhet vele. Remélem, erre többen rájönnek majd, és jövőre a rengeteg most megismert arcok mellett újakkal is találkozhatok majd.